Körzeti megbízott

Weboldal: www.kmb.uw.hu/

A megboldogult kilencvenes évek vége felé két zenekedvelő GATE-s évfolyam- és útitárs, Gerendás Zsolt és Nagy Zoltán lassú felindulásból elhatározták, hogy alapítanak egy zenekart. Az ötlet ’98 őszén realizálódott, miután egy újsághirdetés révén rábukkantak Kepes Lászlóra, aki elvállalta a dobosi teendőket az időközben körzeti megbízottra keresztelt bandában. A dolgos ősz után (ami magába foglalt egy nyilvános próbát, ahol a gitározás mellett Zoli még orgánumával is szórakoztatta az egybegyűlteket) az egyetem alagsorában lévő próbahely hátrányai is megmutatkoztak: egy ismeretlen hathatós közreműködésével kilépett a zenekarból a banda akkor egyetlen combója. Miután Gerendás nem volt igazán kiegyezve a zenei irányvonallal, de főleg mivel sem a bandát, sem az erősítőt nem vette elég komolyan (ez utóbbit sehogy sem…), ahogy mondani szokták, közös megegyezéssel (…) elhagyta a kmb-t. Helyére a combót épp abban az időben szerző, és a zenekarral egy ideje szimpatizáló Csótó Mihály (Abdul) került. Abdul egy-két próba után lerángatta újdonsült cimboráját, Tóth Mihályt (Mifu) - akit a szépemlékű, A mélység hangja című kollégiumi rádióműsorból ismert meg -, hogy ugyan tegyen már úgy, mint aki énekel. Ezzel nagyjából ki is alakult az első “klasszikus” felállás (Laci-dob, Zoli-gitár, Mifu-ének, Abdul-bass), amely a ’99-es tavaszt egymás megszokásával töltötte. Egy újabb nyilvános próba után úgy döntöttek, hogy ideje lenni egy igazi koncertnek. Az elképzelést tett követte, és megszervezték az azóta tradícióvá nemesült, és minden év májusának vége felé esedékes “Éljen a Háború!” - ellenes mini fesztiválsorozat első darabját a gödöllői Trafóba. A buli egész sikeresen zajlott, majd a banda nyári álomra vonult. Az ébredés keservesre sikeredett, miután Laci bejelentette, hogy tulajdonképpen neki sem teljesen fekszik ez a zene, meg különben is megnősül (ez volt a fő indok), így bejelentette távozási szándékát, amit a többiek – más választásuk nem lévén – elfogadtak. Ekkor némi szünet következett. A szünet alatt a zenekar megmaradt része ellátogatott a Schlekman Dániel (Sleki – van olyan, ki e nevet nem ismeri?) által szervezett első Trafó-béli 100-as klubba. Itt Abdul elújságolta Slekinek, hogy nekik is van ám egy bandájuk. A jó Dániel pedig elkönyvelte, hogy a következő gödöllői bulin játszik a kmb is. A mai napig nem tisztázott, hogy a dobos hiánya eredetileg Slekinek nem tűnt fel, vagy Abdul felejtette el azt közölni (mint ahogy az egész koncert is kiment a fejéből). Szóval telt múlt az idő, mígnem egy szép hétfő délelőtti Növénykórtan előadáson egy furcsa hirdetés bukkant elő a Gödöllői Szolgálat cím szaklapból. Eszerint csütörtökön kmb a Trafóban. Egy gyors telefon után kiderült, hogy ez így abszolút korrekt, és mivel az x-5-tel azelőtti 06-90 tagság épp akkor szívódott fel, Sleki épp ráért kisegíteni. A kedd-szerda próba után a koncert egész jól működött, olyannyira, hogy pénteken a 06-90 helyett Dunaharasztin is játszott a kmb. A második klasszikus felállás a tél során még egy énekessel, Szögi Csabával bővült ki. A két frontember változat nem jelentett forradalmi áttörést, így Csabi néhány hónap után elhagyta a bandát. A Sleki belépése utáni időben a zenekar relatíve élénk, és szörnyen esetleges (egy hét két buli, majd hónapokig semmi) koncertezésbe fogott, mely során a gödöllői fellépések mellett eljutottak Szegedre, Miskolcra, Szolnokra, Székesfehérvárra és Budapestre is. Mivel azonban a dobos preferencia listáján a kmb (attól függetlenül, hogy azon épp két-három-négy netalán öt zenekar szerepelt) kibérelte az utolsó helyett, így erőteljes fejlődésről és gőzerővel történő próbálásról a legnagyobb jóindulattal sem beszélhettünk. A helyzet 2001 őszén érte el a kritikus szintet, ami Sleki szintén közös megegyezésen alapuló távozásával zárult (bár a jánossomorjai I. Radical Roots fesztiválra még visszatért egyszer). És hajszál híján itt zárult a kmb története is, mivel a maradék tagság sehogy sem talált új dobost, úgy tűnt végleg eltűnik a süllyesztőben Magyarország egyetlen punkzenekara*. Ám a bandát mindig végig kísérő és zenéjükben is jelentős szerepet kapó véletlen ismét a segítségükre sietett, egy megfelelő hangerőn hallgatott Modells-kazi képében. Abdulhoz ugyanis bekopogott egy kedves antipatikus fiatalember, akit az érdekelt, hogy ki hallgat manapság ilyesmit. Hamar kiderült, hogy a fürtös idegen a Molnár Gergely (Doki) névre hallgat, civilben a Csirkepogó dobosa, és épp szeretne magának egy gödöllői zenekart, egyébként meg fél éve a szomszéd kollégiumi szobában lakik… Kialakult tehát az eggyel ezelőtti felállás, mely 2002 májusától koncertezett (Gödöllő, Kiskunhalas, Kál, Mezőtúr, Balatonboglár, nyáron pedig Csabi segítségével – és pár számos közreműködésével – sor került első “nemzetközi” fellépésükre is Zentán), valamint nem túl nagy lendülettel új számokat is írt. Időközben aztán kiderült, hogy Doki zenei kreativitását nem tudja megfelelő módon kamatoztatni egy ilyen old school punk gyülekezetben, ezért 2005 elején a banda elhagyása mellett döntött. Búcsúzóul még stúdióba vonult a többiekkel, ahol rögzítésre kerültek a vele készített dalok. A szándékosan nem demónak nevezett hangzóanyag - egy sláger kivételével - letölthető az Ének/Zene menüpontból, illetve roppant ötletes, asszociatív, nagyjából DIY kiszerelésben megvásárolható a zenekartól. Az újabb doboshiányból fakadó kényszerszünet viszonylag hosszúra nyúlt, ám Zoli a magyar underground mocsarából - máig ismeretlen csalival - valahogy előhalászta Turán Gábort, a fehérvári S.B.D. tagját, akivel 2006 nyár végén elkezdődtek a próbák. Egy tízperces zárt, illetve egy szintén tízperces nyíltkörű koncert alkalmával megtörtént az új felállás bemutatkozása is. Ez van most. Meneküljön aki él.