Keresztes Nagy Árpád

Komolyzenei tanulmányaimat követően 1995-ben fogtam kezembe először hangszereimet. Kobzon kísérem a dalokat, illetve a Kárpát medencében használatos furulyákon játszom (dunántúli hosszi- és rövid furulya, erdélyi furulya, tilinkó, kaval…) a régmúlt időkben a regös, többek között főúri és királyi lakomákon kobzolt, lantolt. Az elmúlt idők hőseinek dicső cselekedeteit mondta el dalban (énekmondó). A mai regös-énekmondó feladata is ugyanez, ha nem is főúri lakomákon. Egyre gyarapodik az olyan közönség, aki e zenét részesíti előnyben a számítógépes gépzenével szemben. Én, mint az énekmondók kései utóda, egyre több meghívást kapok ilyen közösségekbe (búcsú, falunap, farsangi bál, nemzeti ünnepeink, stb. alkalmából). E dalok, versek gondolatisága néha lassabb mai életritmusunknál, a hallgatóságtól komoly odafigyelést igényel. Könnyebb mind előadónak, mind hallgatónak a dolga egy kocsmai légkörben, ahol a szerepek kevésbé kötöttek, mint például egy színházteremben. Ilyen intim, poharazgatós hangulat viszonylag ritkán adódik, ezért az előadásaimkor az énekek közé korabeli táncok, bordalok kobozátiratát illesztem. Talán így könnyebb átadni azt az erőt, ami ezekben a dallamokban - akár népdal, akár írott - rejlik, hogy aztán az-az erő lelket megtartó öntudattá váljék, ami több száz, de inkább több ezer éves múltban gyökeredzik.