Illényi Katica

Azt hiszem mi voltunk a klasszikus értelemben vett zenész család. Édesanyám gyógypedagógus volt ugyan, de nagyon jól zongorázott. Papám az Operaházban hegedült, és elhatározta, hogy minden gyermekét muzsikusnak neveli. 3 és fél éves korunkban már természetes volt a napi gyakorlás. Hegedült a bátyám, hegedültem én, s mikor a húgom került sorra, anyám kijelentette, hogy legyen már egy "normális" hangszer is a családban, így aztán ő csellózni kezdett. Mi pedig borzasztóan fel voltunk háborodva a bátyámmal, hogy a húgom már lassan öt éves s még mindig nem kell gyakorolnia. Később esett le a tantusz, hogy a negyedes csellóba bele kell nőni. A hegedű előtti éveimre egyáltalán nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy amikor bekerültem az óvodába, egészen ledöbbentem, hogy rajtam kívül senki sem hegedül, hiszen nekem az volt a természetes, hogy az emberek hegedülnek, de legalábbis csellóznak.
Az utóbbi időben a legkülönbözőbb műsorokra hívnak vendégnek, hol dixilandet, hol musicalt, hol jazzt, hol táncdalt kérnek tőlem, de ami nagyon jelentős számomra, hogy a komolyzene ismét fontos szerepet játszik az életemben. Egyre több meghívást kapok klasszikus zenei körökből, melyek közül a legnagyobb élményként a Miskolci Operafesztivált emelném ki, ahol többek között Bartók: Román népi táncok c. darabja is előadásra került. 2007 januárjában a pécsi Pannon Filharmonikusokkal adott újévi koncert vendégeként Lehár, Strauss és De Falla műveiből válogattam. A komolyzenét szeretem, tisztelem, megnyugtat, a könnyűzene meg szórakoztat. Egyensúly van bennem a zene terén is és az élet minden területén. A harmóniára törekszem, a természet, a lélek és a szellem egyensúlyára, ez önkéntelen és ezért boldog vagyok. Szeretem, amit csinálok és azokat is, akik hallgatják, talán ez érződik is az előadásaimon. Általában fél év kemény munkája egy nagyszabású koncert előkészítése, sok álmatlan éjszakával és gyakorlást jelentő nappalokkal. Aztán a színpadon elszáll minden nyugtalanság, kétkedés és fáradtság, kipihenem a készülődés időszakát, boldogan és önfeledten játszom. Hogy milyen zenét, ilyenkor már mindegy. Az utóbbi időben leginkább önálló estjeimen dolgozom. Semmilyen színházi szerepvágyam nincs már, sem prózai, sem zenés színházi vonalon. Szakmailag az jelenti a beteljesedést, hogy olyan produkciókat tervezek és mutathatok be, amelyekben én válogatom össze a muzsikusokat, a táncosokat, a meghívott vendégművészeket, s melyekben mindent a saját ízlésem szerint hozhatok létre. Éjszakákat tudok gondolkozni műsorszámokon, újabb színpadi jelmezeken, fényeken és díszleteken, s ahogy elkészült a mű, a következő pillanatban már az újabb estét álmodom meg...